A cukorbetegség típusai.

1-es típusú cukorbetegség

Különböző géneltérések arra utalnak, hogy nem homogén csoportról beszélünk ebben az esetben.

Mai tudásunk szerint a diabetes mellitus valamennyi formája jól kezelhető, de egyik sem gyógyítható.

Krónikus autoimmun betegség, mely során a beteg immunrendszere elpusztítja  hasnyálmirigy inzulin termelő béta sejtjeit. 

2-es típusú cukorbetegség

A csökkenő inzulin elválasztás és az ezzel párhuzamosan meglévő inzulin rezisztencia jellemzi ezt a kórképet.

A betegségre való hajlam öröklődik és ez sokkal kifejezettebb, mint az 1-es típusnál.

Terhességi diabetes mellitus

Sokan a 2-es típusú cukorbetegség egyik alcsoportjának tartják. Ugyanazokat a géneltéréseket mutatják a betegek, mint amit a 2-es típusú cukorbetegségben mutattak ki.

Egy gén megváltozásával összefüggésbe hozható diabetes mellitusok 

Régebben ezeket a betegeket a MODY elnevezéssel illetett csoportba sorolták.

Napjainkban 13 olyan géneltérést ismerünk, aminek a következtébe diabetes mellitus alakul ki. Gyógyszerrel nem igen kezelhetők, kivéve a MODY-3 típust (ezt is csak sulfonil ureákkal), de az évek múltán ezek a betegek is mind inzulinra szorulnak majd.

Tehát napjainkig  legalább 15 féle diabetes mellitust ismerünk.

De nézzük csak meg, hogy honnan is indultunk.

2200 éve már a görög orvosok (nem Hippokratész!) leírták a bőséges vizelet ürítéssel járó senyvesztő betegséget. Diabaineinnek nevezték az állapotot, ami leginkább a húgyár kifejezéssel fordítható le. Akkor még nem tudták, hogy a vizeletben cukor van.

A középkor doktorai nagy hangsúlyt fektettek a vizelet vizsgálatára betegeikben és ennek részét képezte a vizelet kóstolása is. Avicenna már diabetes mellitusról (édes húgyár) beszélt.
A gyakori fekélyek, gennyes bőrelváltozások  is a kórkép lírásához tartoztak. Gyógyítani egyáltalán nem tudták.

1700 körül már megkísérelték diétával kezelni a betegeket és nyilván a 2-es típusú elhízott betegben jó eredményeket kaptak, míg másokban ez teljesen hatástalan gyógymódnak bizonyult.

1869-ben Langerhans fedezte fel a később róla elnevezett hasnyálmirigyben lévő sejteket, de csak a múlt század húszas éveinek az elején sikerült ezekből a sejtekből kivonni a hatóanyagot - az inzulint- Bantingnak és Best-nek.
Kezdetben az inzulint vágóállatok hasnyálmirigyéből nyerték ki (marha, sertés, birka), mely inzulinok nem egyeztek pontosan az emberi inzulinnal, de így is nagyon sok ember életét mentették meg velük.

Később, a múlt század hetvenes éveiben már tisztított sertés inzulint használtak, majd áttértek az évezred fordulón a humán inzulinokra, miután lehetségessé vált, hogy az inzulint termelő géneket baktériumokba, illetve gombákba ültessék át, és így annyi inzulint termeltessenek velük, amennyire csak szükség van.

A bőr alá fecskendezett inzulin azonban nem úgy viselkedik, mint az az inzulin, amit  a hasnyálmirigy választ ki közvetlenül a vérpályába. Szükségessé vált tehát az inzulin molekulát oly mértékben módosítani, ami még nem járt az inzulin hatás elvesztésével, viszont a hormon felszívódása sokkal jobban közelítette a természetes viszonyokat. Ezeket az inzulinokat inzulin analógoknak nevezzük, és az utóbbi 15 évben terjedtek el a világon. Ma már humán inzulint csak ritka esetben (pl. terhesség) alkalmaznak tőlünk nyugatra. Kb. 10 év késéssel, de most már nálunk is az analóg inzulinok mind elterjedtebbé váltak. A késlekedésnek nem szakmai okai voltak.

A tablettás kezelés kb. egy idős az inzulin terápiával és leginkább a 2-es típusú betegben várható tőlük eredmény (többnyire átmeneti), míg az 1-es típusban és a monogénes öröklődést mutató diabetes formákban a terápia ma is kizárólag csak az inzulinra épül.

Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!