Ez mind szép, mind jó, csak a probléma az, hogy a köves betegek  jelentős hányada bőségesen fogyaszt folyadékot, nem elhízott, nem szereti és soha nem is eszi a zsíros ételeket, nem is iszik alkoholt. Ilyenkor mi a helyzet?

Manapság komoly tudományos folyóiratokban a húsz évvel ezelőtti publikációkra nem is szabad hivatkozni, a régebbiekről nem is beszélve. Pedig ez nagyon nincs így jól. Már 1911-ben Harold Drew beszámolt arról a megfigyeléséről, hogy bizonyos talajbaktériumok képesek kalcium karbonátokat (mészköveket) termelni, amik egyébként a talajban megtalálhatók. Ma már tudjuk, a mikrobiális eredetű kőképződés akár kétezer méteres hegységek kialakulását is eredményezhetik.

Jól ismert tény az is, hogy az eltávolított epe- vagy vesekövek soha nem sterilek és hemzsegnek bennük a baktériumok (úgyhogy óvatosan bánjunk a műtét után nekünk ajándékozott kövekkel!). Ezeket korábban másodlagos jelenségnek tartották, pedig éppen hogy nem az. A kövekben lévő baktériumok az antibiotikumok számára már nem hozzáférhetőek, következésképpen, még a tünetmenetes kőhordozás is állandó gyulladást, veszélyt jelent a beteg számára. Ezért sikertelenek a kőoldó kezelések, illetve ezért újulnak ki gyakran az epekövek vagy vesekövek okozta panaszok.

Az emberi testben a mikrobák állandó lakóink egész életünkön át. Kb. másfél kg az összmennyiségük (jó néhány trillió), és ezek jelen vannak a vesemedencében és az epe utakban is. Sokáig azt hittük, hogy az epe utak, meg a vékonybél normális körülmények közt steril. Mára ez a szemléletünk gyökeresen megváltozott. 

A biomineralizáció (azaz bakteriális kőképződés) a testen belül ugyan úgy lehetséges, mint a testen kívül. Ez a tény megmagyarázhatja azt az „ellentmondást”, amit oly gyakran tapasztalunk, mikor 200 kg-os kövér embernek nincs egy darab epeköve sem, míg az 51 kg-os manöken epehólyagja zsúfolva van kövekkel.

Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!