A múlt század első évtizedeiben figyeltek fel rájuk, mert a kutatók úgy találták, az itt élő emberek igen egészségesek, hosszú életűek és mentesek a rákbetegségektől is.
Ez utóbbi állítást a mai napig tényaggal senki nem támasztotta alá, de az igaz, az itt élők meglehetős szegénységben élnek. Az ivóvizük tiszta, de ásványi sókban nagyon gazdag (jégtej), sok sárgabarackot fogyasztanak (azok magját is), gyakorta éheznek, mert a szükség rákényszeríti őket, kevés húshoz jutnak hozzá (birkahús és szárnyasok).
Észak-Pakisztánban, a Karakorum hegység és a Hunza folyó által határolt völgyben élnek, a világtól meglehetősen távol.
De kik is ők valójában? Népszokásaik nagyon eltérnek a környező népekétől, ismerik a szőlőt és a bort, amit fogyasztanak is.
Nem hinduk, halottaikat eltemetik, ők maguk Nagy Sándor makedón leszármazottainak tartják magukat.
Amikor a világhódító az Indus völgyében hatalmas csatát vívott porosz királlyal, akkor vezérei fellázadtak és már nem akartak tovább menni. Sándor engedett a nyomásnak, visszavonult, de erőteljesen szorgalmazta, hogy a megszállt területeken a makedónok egy része telepedjék le, házasodjon, megszilárdítva ezzel is a hadjárat során elért eredményeket.
Ez a terület Szeleukosz Nikatórnak jutott, aki Sándor egyik legfőbb „tábornoka” volt.
Ha ez valóban így van, akkor nem mehetünk el egy másik figyelemre méltó tény mellett sem.
Az a harcos, aki Indiáig eljutott és onnan még vissza is tért, az bizonyára az egyébként rendkívül kemény makedón katonák közt is a legerősebbek, legkitartóbbak közé tartozhatott.
Ha ezek egy része ott maradt és családot alapított, akkor egy ilyen elkülönített közegben nagyon erősen érvényesülhetett az egészséges csoporthatás. Nyilván nagyon egészséges, szívós, kiváló „genetikai állománnyal megáldott” emberek lehettek, akik a helybéliekkel keveredve egy nagyon egészséges népességet hoztak létre. Nem kizárt, hogy a jó levegő, a sárgabarack, a jó víz, a sok mozgással járó életmód mellett ez is szerepet játszhat abban, hogy a hunzák ilyen egészségesek.