Az alma nagyon finom és nagyon egészséges gyümölcs. A benne és a héja alatt fellelhető polifenolok erős antioxidáns hatásuk révén védenek a rákbetegségek, a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásával szemben. Mivel a napsütés, a szél, a jég a, rovarok az almát  kívülről fenyegetik, így érthető, hogy a polifenolok többsége is ezért az alma héja alatt van (négyszer több, mint a gyümölcshúsában).

Ha az almát meghámozzuk, akkor a levegő oxigénje és a benne lévő polifenol-oxidáz enzim hatására a húsa gyorsan megbarnul. Ugyan ez következik be akkor is, ha az almát leejtjük a földre. Nem kell, hogy a héja felrepedjen, mégis, ha pár óra múlva meghámozzuk, az ütődés helyén már egy barna elszíneződés látható. Hogy lehet ez, hiszen nem is érintkezett az alma az oxigénnel, mivel az erős héja nem sérült?

Az alma héja gyulladásgátló polifenol vegyületekben gazdag.

A jelenség neve kompartmentáció. Az ép sejtekben az enzim nem fér hozzá a polifenolokhoz. Az ütődéskor az almában lévő polifenol-oxidáz enzim kiszabadul a sérült sejtekből és nevéhez méltóan a polifenolokat oxidálja az almában, melynek következtében a húsa barna lesz.

Ma már nagyon keveseknek mond valamit a Batul, a Pónyik, a Pamut, a Húsvéti Rozmaring, a Véralma név, pedig 12 0évvel ezelőtt ezek elterjedt és nagyon kedvelt hazai fajták voltak. Ma már írmagjuk sem lelhető fel és ez nagy baj.

Egyáltalán, egykor volt almáskertjeinknek ma már nyomai is alig vannak. Pedig tőlünk nem messze, Dél-Tirolban majdnem húszezer hektáron Európa legnagyobb egybefüggő alma ültetvénye van. Bizony nagyobb, mint a híres normandiai almaültetvények, vagy a dél-angliai almások.
  
Pedig biztosan tudjuk, hogy nálunk sokkal jobb termőhelyek vannak, mint Dél-Tirolban. A két ország területe hozzávetőlegesen azonos.

A régi fajtákért már csak azért is kár, mert a legújabb kutatások szerint négyszer-ötször több polifenol vegyületet tartalmaznak, mint a ma oly népszerű fajták! Sok dolgos honfitársunk szedi ezeket az almákat évről-évre szüretkor, az után meg megvesszük, hogy ehessünk belőle. Még jó, hogy Jókai (aki ha nem író lett volna, akkor kertészként tisztelné leginkább az utókor) ezt már nem érhette meg.

Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!