Már a régi görögök is az eltört csontok összeforrasztására használták, csak nem pontosan úgy, ahogy mi azt gondoljuk.

Csontforrasztó fekete nadálytő

A főzetét nem megitták, hanem egy ragacsos, sűrű anyagot készítettek belőle, amivel azután vastagon bekenték az előzőleg gondosan bepólyált, törött végtagot. Ez az anyag fokozatosan megszáradt, és egyre keményebb lett. 

Ez volt az ókorban  a gipsz rögzítés megfelelője. Sokkal jobb volt sok vonatkozásban, mint a gipsz, mert antiszeptikus hatása révén a kötés alatt a bőr elfertőződését sokkal jobban megakadályozta, mint kései utódja.

Az antiszeptikus hatását más sebek kezelésében is felhasználták. A fekete nadálytő hatóanyagai a bőrön át nem szívódnak fel, így helyi alkalmazásuk teljesen veszélytelen. Persze aki allergiás rá, az nyilván nem használhatja. 

Belsőleg használatát a középkor végének nagy herbalistája, Nicholas Culpeper ajánlotta, de ma már ezt nem javasoljuk, mert a növényben májkárosító alkaloidok jelentősebb mennyiségben találhatók. Rákkeltő hatását is keltették, de ez kb. annyira igaz, mint az, hogy egy mogyoróvajas szendvics is rákkeltő lehet, a benne esetleg előforduló aflatoxintól. Az alkohol is természetes rákkeltő anyag, így egy üveg sör, vagy két pohár bor rákkeltő és máj toxikus hatása sokkal kifejezettebb, mint ennek a gyógynövénynek a teája. 

Egy szó, mint száz. A csontforrasztó külsődleges használata teljesen biztonságos, és évezredeken át az egyik legbeváltabb rögzítési módszer volt. 

Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!