Negyven év után sokakban egy igen zavaró, ám de ártalmatlan jelenség mutatkozik, főleg lefekvéskor, amikor elcsendesült a világ, ez pedig egy magas hangú ciripelés, vagy sistergés, többnyire csak az egyik majd később mindkét fülben.

A fülészeti vizsgálatok semmit nem mutatnak, az ajánlott gyógyszerek semmit sem érnek, a makacs fülcsengés csak nem múlik el.

Miről is van szó?

Az ember születése pillanatában a belsőfülben 15-15 ezer szőrsejt van. Ezeknek a sejteknek a legkisebb közük sincs a szőrhöz, így az elnevezés meglehetősen félrevezető. Ezek a sejtek a középfülben a dobhártya és a hallócsontocskák által a hanghullámok következtében kialakult mechanikai mozgást elektromos jellé alakítják át, ami az agy hallóközpontjába jut.

A szőrsejtek soha nem szaporodnak, számuk az életkor előrehaladtával egyre csak fogyatkozik. A zaj, az erős hanghatások (diszkó, petárda, puska, fülhallgatón hallgatott hangos zene) ezeket a finom sejteket visszavonhatatlanul károsíthatják. A következmény: fokozatosan kialakuló nagyothallás. Ám az út a süketség felé nem ilyen sima. A pusztuló szőrsejtek egymáshoz közel kerülve, mintegy rövidzárlatot okoznak, "összegerjednek", pontosan ugyan úgy, mint amikor két hangszórót túl közel helyeznek el egymáshoz. Na, ez a jelenség az állandó sípolás, ciripelés, stb. oka.

A fülünk, azaz a szőr sejtjeink velünk együtt öregednek. Ha nem vigyázunk rájuk, akkor ezt a folyamatot felgyorsíthatjuk, pl. az imént említett zajártalmak révén.

Azután két-három év múltán a sípolás lassan megszűnik magától, de ilyenkor már a hallásvizsgálattal némi nagyothallás kimutatható.

Szemünk után a fülünk a legfontosabb érzékszervünk. Vigyázzunk tehát rá, éppen úgy, ahogy óvjuk a szemünk világát is.

Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!