Az ásítás átragad, és nem mindegy, kiről

Ez önmagában is elárul valamit. Az ásítás olyan mozdulat, amelyet nem utánozunk szándékosan, mégis átterjed, méghozzá látvány, hang, sőt puszta szöveg útján is.

Amit régen gondoltunk róla, és ami nem igazolódott

Sokáig az volt a magyarázat, hogy az ásítás az oxigénhiányt pótolja: a levegőtlen szobában ásítunk, mert a szervezetnek levegő kell. Ezt megvizsgálták.

Ha az elmélet igaz lenne, akkor a belélegzett levegő összetételének megváltoztatása befolyásolná az ásítás gyakoriságát. A kísérletek ezt nem támasztották alá.

Ami a mérést különösen meggyőzővé teszi: a beavatkozás a légzésre igenis hatott, a résztvevők többet lélegeztek, az ásítás gyakorisága viszont nem mozdult. Ugyanez jött ki a testmozgással is, ami szintén felvitte a légzésszámot, az ásításon mégsem változtatott. Két különböző úton ugyanaz az eredmény. Az oxigénhiányos magyarázat kényelmes volt, csak éppen nem állta ki a mérést. Ez a magyarázat mégis makacsul él tovább, és ez a cikk egyik tanulsága: attól, hogy egy magyarázat régi és mindenki ismeri, még nem lesz igaz.

Amit elég biztosan tudunk

Két dolog viszonylag jól alátámasztott. Az egyik, hogy az ásítás maga nagyon régi működés. Nem emberi különlegesség, a gerinces állatok között széles körben megfigyelhető, és az embernél már a születés előtt megjelenik.

A másik, hogy az ÁTRAGADÁS nem ugyanaz, mint az ásítás. A kettő elválik egymástól. A legkisebb gyerekek ásítanak, de a ragadós ásítás nem jelenik meg azonnal: a megfigyelések szerint csak később, a kisgyermekkor folyamán alakul ki. Vagyis az ásítás készen születik velünk, az átvétele viszont valahogy kifejlődik. A közelség számít Itt jön a rész, ami a legtöbb embert meglepi. Az átragadás nem egyformán működik mindenkivel. A megfigyelések szerint annál erősebb, minél közelebb áll hozzánk a másik ember. Családtagnál a leggyakoribb, barátnál valamivel ritkább, ismerősnél még ritkább, idegennél a leggyengébb. Ez a fokozatosság az, ami a jelenséget kiemeli az egyszerű reflexek közül. Egy reflex nem szokta tudni, kivel áll szemben. A megfigyelés legerősebb része pedig az, ami NEM számított. A résztvevők neme és nemzetisége nem jelezte előre, kinél ragad át az ásítás. Egyedül a kapcsolat közelsége. Ez zárja ki a kézenfekvő ellenmagyarázatokat, és ettől lesz az állítás komolyan vehető.

És itt ér véget a biztos tudás

Hogy pontosan mi történik, arra több magyarázat verseng, és egyik sem zárult le. Az egyik szerint az átragadás a másik ember állapotának önkéntelen lekövetéséhez kapcsolódik, ugyanahhoz a képességhez, amellyel a testtartást vagy az arckifejezést is átvesszük anélkül, hogy észrevennénk. A másik szerint egyszerűbb dologról van szó: egy jól begyakorolt mozdulat automatikus beindulásáról, amelyhez nem kell a másik ember belső állapotából semmit megértenünk. A kettő nem zárja ki egymást, és a kutatások eredményei sem mutatnak egy irányba. A közelség szerinti különbség az első magyarázat mellett szól, de önmagában nem bizonyítja.

A nagyobb kérdés is nyitva van

Érdemes kimondani: még azt sem tudjuk biztosan, hogy maga az ásítás mire való. Az egyik felvetés szerint az agy hőmérsékletének szabályozásában van szerepe. A másik szerint állapotváltáshoz kötődik, tehát az éberség szintjének átkapcsolásához, például elalvás előtt vagy ébredés után, illetve feszült helyzetekben. Mindkettőre vannak megfigyelések, egyik sem tekinthető eldöntöttnek. Amiért ez mégis több egy érdekességnél Az ásítás azért jó példa, mert hétköznapi és mégis megoldatlan. Naponta többször csináljuk, mindenki ismeri, mégsem tudjuk pontosan, mire szolgál és miért terjed. A tudomány gyakran így néz ki közelről. Nem úgy, hogy mindenre van válasz, hanem úgy, hogy a jó kérdésekről kiderül, hol tartunk velük. Ha olvasás közben ásított egyet, akkor épp az imént látta működni azt, amiről ez a cikk szól.